Azóta az emlékezetes családi összejövetel óta Giovannival gyakran beszélünk és tartjuk a kapcsolatot. Vicces módon többet, mint az unokahúgommal. Azért kedveltem meg, mert rengeteg hasznos dologról tud nekem beszélni. Mellette pedig vicces alak, és egybe esik az érdeklődésünk is. Néha, ha egyszerre érünk rá, leülünk és egy jó pizza mellett megnézünk egy olasz bajnokit, mert a focit mindketten szeretjük. Mondjuk ő egy kicsit sokkal lelkesebb iránta – gondolom ez az igazi olasz virtus –, és ilyenkor rendre hangosan kiabál a tévével, és szidja a csapatát, ha épp vesztésre állnak. Mondjuk én ezt is bírom benne, én egy kicsit halvérű vagyok, úgyhogy elég szenvedélytelenül nézem ezeket a meccseket, többnyire csak kikapcsolódásként. Giovanni hatására azonban egy kicsit én is rákaptam az kiabálásra ilyenkor. Nem igazán őszintén, sokkal inkább csak az élmény kedvéért. Úgy tűnik tőle, minthogyha ténylegesen izgalmasabbá válna az egész meccs. Holott ez nem igaz, persze.

De nem csak a közös programok miatt kedveltem meg ezt a srácot. Rendkívül okos, ér nagyon gyakorlatias. Számtalan dologra tanított meg. Volt, hogy hármasban, vele és unokahúgommal pizzákat sütöttünk, vagy különös olasz ételeket. Emellett, amikor például elromlott a mosogatógép a nagymamánknál, segített megszerelni. Jobban mondva, mi néztük, ahogy megszereli, mert ahhoz is ért. Szóval ilyeneket is lehet tőle tanulni, sokkal többi mindenhez ért, mint mondjuk én vagy a testvérem.

De aztán végre elérkezett az én időm is. Amikor legutóbb átmentem hozzájuk, épp – szokásához híven – hevesen pakolászott és dúlt, fúlt magában. Amikor rákérdeztem, mit csinál, nagy nehezen, gyenge angollal elpanaszolta, hogy van nála egy halom vhs kazetta, de sehol sem talál már videó lejátszót. Használtan vette egyet, de azzal pedig átverték, mert egyáltalán nem működik.

Tudtam, hogy eljött az én időm, végre én is taníthatok neki valamit, ezért elárultam, hogy lehetséges már a vhs kazetták digitalizálása. És hosszasan, szintén nagyon rossz angollal, de elmagyaráztam neki, hogy a videóból kinyerik, mondhatni, egészen egyszerű módon ma már az anyagot, és képesek azt megőrizni digitális formában a végén. Szóval meg tudja tartani őket egy pendriveon is. Ráadásul a hely, amelyet kinéztem a neten, igazi profinak tűnt a szakmában. És valóban. Hibátlan minőségű felvételeket kaptunk vissza, amiket Giovanni még Olaszországban, Nápolyban rögzített.

Teljesen elképedt, amikor látta. Bevallotta, hogy meg sem fordult a fejében, hogy ez lehetséges a mai világban. Pedig de – magyaráztam neki, és mutattam, hogy én is viszem a sajátjaimat ugyanahhoz a céghez digitalizálni, mert látva a munkájuk eredményét, hát csak elégedettek lehettünk. Ezek olyan emlékek, amik még az utolsó darabjai annak a kornak, ahol már lehetséges volt ugyan minden családnak rögzíteni az eseményeket, de a megőrizhetőségük még igen esetleges, mivel ezeket régen csak materiálisan, egy hordozó eszközön lehetett tárolni. Ezzel a technikával pedig lehetséges úgy elmenteni őket, hogy többé soha ne álljon fenn a veszélye annak, hogy végleg elveszítjük őket.

Duplán jó érzés volt ez az egész. Egyrészről mert segíteni, ha tényleg tud az ember, mindig kellemes érzés. Nem hittem volna, hogy pont én leszek, aki felvilágítja őt, hogy a vhs kazetták digitalizálása ma már gyerekjáték. Másrészről pedig, és ez egy kicsit önzőbb aspektusa a dolgoknak, örültem, hogy végre én taníthattam neki valamit.